Kedves jó barátnőm, szeretném, ha megértenéd, hogy nem gyűlöltelek meg, sőt: nem is haragszom rád. Ha őszinte akarok lenni, néha még hiányzol is, mégsem érzek késztetést – egyelőre – hogy felhívjalak. Jólesik most a hiatus, de nem mondom, hogy ez örökre így is marad. Igaz, azt sem, hogy nem. Majd lesz, ahogyan lennie kell, ha a dolgok kicsit letisztulnak. Annyira mások voltunk már a barátságunk kezdetén is, és mégis annyira egyformák, egymás tükrei. Sokat segítettél, hogy lássam, ki is vagyok és mit akarok, de még többet abban, hogy mit nem. Hálát érzek, ha erre gondolok – hogyan is gyűlölhetnék, haragudhatnék? Most szépen kipucolom az elmémet azzal, hogy lejegyzem, mi jár a fejemben. Te nem olvasod a blogot, mert szerinted elég, ha élőszóban mondom el, mi történik velem. Engem bánt, hogy nem érted, mi a különbség a bizalmas baráti beszélgetés és az önkifejezés kreatív keretei között. Lehet, hogy Csontváryt is megkérdeznéd, miért nem csinált inkább egy fotót a magányos cédrusról? Nem mondtam soha? Tudom, szeretsz mindent megbeszélni, ezerszer átrágni, körbejárni, majd hetekig kérődzni a falatokon. Én úgy gondolom, ne kell mindent mindig kimondani, bizonyos dolgokat elég érezni és tudni, amiért te engem puhány konfliktuskerülőnek tartasz, és ebben egyébként igazad is van. [...]![]()
