Elég szilárd világnézetem van évek óta, ezért furcsa érzés számomra, hogy van pár bejegyzésem, amelyekkel már nem tudok maradéktalanul azonosulni. Külön posztot érdemel a téma (érdekel valakit?), de ilyen például a Szegedi Csanádról szóló tavalyi írás is. Gúnyos, hencegő, ítélkező, a szószékből akarja megmondani a frankót, miközben a felszínt karcolgatja. Nem is tudom, az utóbbi időben annyi minden történt velem és legfőképpen bennem, hogy már képtelen vagyok vélt vagy valós igazságokhoz ragaszkodni mindenáron, így kimondom: megkövetem Szegedi Csanádot. Hogy ezt megértsétek, elmondom: szalonképtelen minden demagóg antiszemitizmusra épülő politikai megnyilvánulás, és valóban nevetni kellett a kutyakomédián, amit a Jobbik kultikus figurája előadott a tagadástól a betérésig, amikor megtudta, hogy zsidó. Az ellentmondás, amit a helyzet generált, kiváló szatíra alapanyaga, s egyben olyasfajta kegyelem, ami csak keveseknek adatik meg egyetlen életen belül. A karma valóban bitch, de elképesztő, hogy ilyen gyors is: Csanád kirekesztőből kirekesztett lett, amikor megtudta, hogy a korábban nagy hévvel tagadott holokauszt a fél családját kiirtotta, származása kapcsán pedig ő maga is ahhoz a csoporthoz tartozik, amelyiket egész életében szívből megvetette, és minden nyomorúságért felelőssé tette. Ő hát az elnyomott és az elnyomó, az áldozat és az elkövető, a rab és az őr, és nincs ennél mélyebb szakrális igazság. [...]![]()
