Kezemben egy nagy marék szeder, érett, kövér, puha, fekete szemek. Vadszeder bokor az erdő szélén, a nyári zápor tisztára mosta, fanyar íze felfrissít, csendesen szemezgetek. Nézem az augusztusi termést: néhol még kemény, kicsi és zöld a gyümölcs, máshol már szép pirosas árnyalatú, és igen… az éjédes bogyók kacérul kóstolást kérnek mindenkitől, aki elhalad a tisztás mellett. Egyetlen bokor, ugyanaz a szár, mégis milyen sokféle a termés… – fut át az agyamon. Milyen különös is ez: bizonyos dolgokban finom és érett vagy, más tekintetben meg… sehol sem tartasz még, kemény és zöld maradtál, érned kell. Hát hogy lehetek ennyire ostobán naiv, hogyan férhet ki a számon ennyi hülyeség, ha közben meg tökéletesen átlátok jóval árnyaltabb helyzeteket is?! “Néha a legélesebb elme is csak gyerek” – bólint a szeder. Hát még akkor én, gondolom. De ki tudja, mikor, minek van itt az ideje? Hiszen te is láttál már korai tavaszi héricset február közepén, aki kidugja a fejét a hegytetőn, és túléli, ha betemeti a hó. No, és sétáltál már el zsenge, aranyló napraforgó mellett, aki egyedül kémlelte az eget október derekán, amikor társainak már híre-hamva nem volt? Igen, én sokszor. Hogyan is mondhatnád, tizenöt évesen még fiatal a szerelemhez, de ötvenöt évesen [...]![]()
