Azon gondolkoztam, hogy írni kéne egyszer arról, hogy… hát nem is tudom… hogyan leszünk felnőttek. Felnőttek… de ez meg közben annyira fellengzősen intellektuálisan hangzik, hogy elmegy az egésztől kedvem. Mert hát basszus, nem valami steril bölcsességet akarok kőbe vésni, hanem… megpiszkálnám egy kicsit a közös élményt, amit mindannyian átélünk. Ami volt, hogy porig rombolt mindent, amiben addig hittünk, de közben mégis azzá tett minket, akik vagyunk… Nézzük, miről is van szó. A “nem akartak engem a világban, amit a két kezemmel segítettem építeni”-fíling A kifejezés a VNV Nation “Holding On” című klasszikusából származik: “I was unwanted in a world that with my hands I helped build”, és meggyőződésem, hogy aki keményen dolgozik egy célért, az előbb-utóbb átéli ezt. Persze az érzésen belül rengeteg árnyalat létezik, de az alapképlet a következő: létrehozol valamit, segítesz a munka oroszlánrészében, teljes mellszélességgel harcolsz a sikerért, de aztán a dolog lényege megváltozik, a hangsúlyok felcserélődnek, és egyszerűen idegenné, fölöslegessé, szélsőséges esetben teherré, sőt: ellenséggé válsz. Hogy kifúrnak-e vagy könnyes búcsút vesznek tőled, az sokat színez a végkicsengésen, de a lényeg ugyanaz: amiért dolgoztál, többé nincs. Tapasztalataim szerint a haladók már az első jeleknél távoznak, nem várják meg a véget, a további jó hír pedig az, [...]![]()
